Léleklángotok 177 éve vigyázza nemzetünket – aradi rekviem

Baló Béni ó-aradi református lelkipásztor személyes  vallomásával

PANNONICUS REFORMATUS

Itt állok az aradi várárok, vesztőhely mellett, ahol 177 éve 13 nagyszerű ember testéből és lelkéből megépült a láthatatlan, mégis érzékelhetően velünk, bennünk élő Magyar Golgota. Összeszoruló szívvel és torokkal. Magamat is meglepő döbbenettel sejlik fel lelkemben az osztrák hatalom megalázó cinizmusának visszataszító kegyetlensége. Azokban a napokban is a bécsi Burgban selyemágyban és plüssbevonatú trónon hatalomról, uralomról töprengő Őcsászári felsége gyilkos eleganciája és könnyedsége. De itt a várárokban, a gyalázat árkában a rideg végrehajtó hatalom, a kivégző osztag parancsnokának hétköznapi, őrmesterstílusú pimaszkodása is felkavarog bennem. 

Amint ráfröccsen a verbális gyűlöletméreg az erkölcsileg győztes 13 lelkére.  Ámulom, csodálom őket, akik a halálukba taszító közönséges szószitokkal szemben is megőrizték bajtársi szeretetüket, tábornoki, ezredesi tiszti becsületüket, emberi méltóságukat. 

Az erkölcsi tartás toronymagas és történelem magas, bitófa fölé ívelő győzelme ez a tizenhármaké, sokaké, holtaké, túlélőké.   

Különös történelmi hasonlóságot mutat az ó-aradi várárok-jelenet a golgotai kereszt alatt Krisztust gúnyoló, részegen kvaterkázó római kivégző katonák gúnyolódásával, amely mellbevágóan bizonyítja: 

a kivégzők, a hivatalból gyilkolást végrehajtók esze járása és közönségessége mit sem változik!

Avagy csak így lehet „megszokni”, elviselni foglalkozásukat, az emberirtást?. 

E hajnali derengésben minden évben léleklángotok fényénél meggyújtok egy kicsinyke gyertyát. Egyet a tizenháromért, meg Baló tiszteletesért. 

Most a lelkemben égnek a gyertyák. És minden évben megírok egy tanúságtevő cikket kimeríthetetlen életüzenetetek szóba foglalása és éltetése, továbbadása céljából. Próbálok megérezni, megérteni, tanulságként kibetűzni valami újabbat abból a mély magyarságtörténelmi drámából, amivé személyes sorsotok tágult az elmúlt 177 év alatt. Ezernyi még fel ne fejtett személyes, csoport-, és közösségi titok rejtelmével. Szívemben visszhangosan szólal meg mindegyikőtök neve, mint az öreg templom nagy harangja, égig hangzóan. Meg Bécsig, Szentpétervárig, Bukarestig, Párizsig, Torinóig, s túl az óceánon, rezegtetve a levegőben a veszteség és a tragikus kivégzés fájdalmas és igazságtalan emlékképeit, a Habsburg hatalom önféltésének, különös elrettentés-pszichológiájának a brutalitásával. Amikor az osztrák császári sas címeres csőre eleven honfitestetekbe vájt és tépte halálra földi sorsotokat. 

E pergő képek közt ott van az is, hogy a császári sas csőre lemoshatatlan vércseppekkel színeződött. A ti véretek átáztatta mindörökre a császári hatalom patyolat tisztának mondott, hamisított vásznát. 

Araddal megpecsételődött nem csak a ti sorsotok, hanem a bécsi hatalom, s a cári segítőkész „kedves rokon” megtorlás alapú kormányzástechnika alternatívátlan militáns sablonja is. Meg a rokon uralkodók európai, csak magukat túlmentő önvédelmi, rettegéselhárító praktikája is. 

Mit érez meg vajon ma, 2026-ban, 177 év múltával mindebből a mai osztrák, szerb, szlovák, német, horvát, lengyel, román vezetés, vagy a történelmi táj-, és sorsközösségre kényszerült sokmilliós népesség? Európai Uniós társállamaink? 

Te voltál, Baló Béni Tiszteletes Úr, Testvérem az egyetlen magyar református lelkipásztor, aki ott virrasztottál, imádkoztál, úri szent vacsorát, kenyeret és bort felkínáló Pásztorként mellettük, nem csak közöttük. Te voltál, aki utolsó lélegzetvételüket és sóhajukat kedvesük, családjuk, gyermekeik után meghallgattad. Szíved reszkető kelyhébe 13 együttérzés könnycseppet ejtő Pásztorként a magyar szabadságharc mártírjai mellett. Légy áldott a későbbi korok kálvinista és protestáns lelkipásztorainak emlékező tiszteletadásában! Ma is. S az emlékezni elfelejtők nevében ezzel az írással is. Az utolsó éjszakán a csigalassúsággal vánszorgó perceiben a Biblia vigasztalásával kopogtattál be a nagy égi zarándoklat előtt állók cellájába. Emberi szót, isteni vigasztaló erőt vittél, kínáltál az aradi fekete éjszakában a kivégzés előtt állók lelkének. 

13 gyertya helyett minden évben egy gyertyát gyújtok meg. Ezen a hajnalon képzeletben ott az osztrák hatalom által nemzeti temetőnek szánt néma várároknál a tizenháromért. Meg Baló Béni sorscsapásokba beleőszült Tiszteletes Testvéremért, s a szabadságharc neves és névtelen hőseiért. Sokakért. E különös lélekláng fényénél emlékezem. 

S kérdezem: a Tizenháromra hány millióan vagy százezren gondolnak ma az akkor még hatalmas történelmi nagy haza mai töredékországaiban? A szülőföldeken, szülőfalvakban és városokban, ahonnan ezek a nagyszerű hősök indultak? Szerbiától Erdélyen át, Felvidék, Lengyelország, Ausztria, Németország szabadságharcos tábornok fiaiért?

Én gyertyát gyújtok és emlékezem gondolatban itt az aradi várárok és siralomház mellett. Másokkal együtt, vagy talán mások helyett is. 2019. október 6-án Aradon. 2026. október 6. hajnalán Budapesten.

Emlékezem és kérdések fogalmazódnak meg bennem újra és újra. Mit ért akkor, s azóta is a nemzetközi közbenjárás? Akkor történelmi tükörképként, majdhogy drámai helyzetkomikumként I. Miklós orosz cáré, akinek seregei Erdélyben kivéreztették szabadságharcunkat? 1849. augusztus 16-án Varsóból levelet írt a „kedves baráthoz”, Ferenc József császárhoz. Ebben arra kéri, hogy 

„uralkodói jogaink legszebbikét, a helyesen értelmezett kegyelmet gyakorolhasd…. Kegyelmet a megtévedteknek, barátod kéri ezt számukra”. Oroszul, franciául. Milyen kifordított a helyzet ehhez képest ma! Ki fordul kihez ilyen uralkodói jogok legszebbikének, a kegyelemnek a kérésével?

Akkor mindhiába. Ami elvégeztetett Bécsben, az elvégeztetett. Vagy mégsem egészen? Mert a legfőbb hadúr, a Seregek Istene valamit másként gondolt? Hiszen hatalmas cáfolatként csak nem sikerült sem a magyarokat, sem az áldottak emlékezetét kiirtani az utókorból! Töprengek tovább e különös szent helyen: vajon megérdemeltük őket? Nemzetként, magyarokként? A 13-at és sok ezer küzdőtársukét. Kik jeltelen sírban porladtak el. És itthon? Hol van az akkori Hon? Azokra a honfiakra is gondolok, akik messze vitték fájó lelküket, reménnyel keveredő csalódásaikat, s idegen földben pihentek el – beteljesületlen honfiálmokkal. Mint például Kossuth, akinek torinói szálláshelye előtt évekkel ezelőtt gyertyát és kis nemzeti színű szalagot helyeztem el. S teszem ezt minden évben a virtuálisan bennem maradt helyszín minden részét emlékezetbe hozó együttérzéssel. Meg Dórika lányommal, aki ugyancsak megteszi ezt minden évben. Tovább kérdezem a hallgatag múltat: hogyan állunk meg a 13 és Baló Tiszteletes Úr lelkünk mélyére vetülő tekintete előtt? Kérdések, amelyek felvetődnek, miközben gyertyám sercegve ég, lángja léleklángként lobog. Értük. Sokakért. S egyre inkább hazai magyarjainkért, akik vágtáznak, de nem az emlékezet és a tiszteletadás mezején. Pörögnek valami áldozathozatalra méltatlan korszellem kényszer, konzum és élvezetbálvány bűvöletében – mind inkább múltelejtő, múltfelejtő amnéziával. 

A láng előttem és bennem kissé meginog, mintha el akarná fújni egy láthatatlan, gonosz szellem. Olykor magasabbra csap, majd oxigén után kapkodva mintha kialudni készülne. De újra fellángol. Majd tisztán, nyugodtan ég tovább. Egészen csonkig. Lelkemet csípő füstjében kirajzolódik az igazságtételt kívánó, vádló kérdés is:

Hol van ma már a császár, s hol a cár? 

És tudjátok a mi aradi nagyjaink nevét?

Felejtő nemzedék, nemzet leszünk mindinkább?

Hol a Habsburg birodalom? És mivé lett a HAZA? Ti e töredékföldön, megcsonkított hazában és az akkor még tágas drága magyar honban, történelmi nagy-haza területén is velünk akartok lenni, maradni, mert ti – joggal – nem felejtetek, még a mennyben sem. S lenn az anyaföldben. És mi? találkozik-e a mi emlékezetünk a ti nemzeti amnéziát, emlékezetkiesést nem ismerő, el nem fogadó hazaszeretetekkel? 

MÉLTÓ ÉS MÉLTATÓ EMLÉKEZÉSÜNKET a hiteles tanú, Baló Béni ó-aradi református tiszteletes testvérem visszaemlékezésével tesszük meg. 

Baló Béni református lelkész visszaemlékezése Kacziány Géza lejegyzésében (részlet)

„Egy hadbíró a várból átment a városba, s a minorita rendfőnököt kereste föl, tőle tíz felszentelt lelkész kirendelését követelvén a várba, halálraítéltek előkészítésére. Azonban a főnök csak négyet adhatott, mert rendtagjai közül többen betegen feküdtek, mások pedig a kolerajárvány áldozatai körül forgolódtak. E négy pap Bardócz Sándor, Pléva Balázs, Sujánszky Eusztákés Vinkler Brúnóvolt, kikhez még a szintén kirendelt Baló Bénireformátus lelkész és Szombati Balázsgörögkeleti lelkész s a várkáplán, Marchot Eduardjárultak. Sietve öltöztek föl és mentek be a várba, hol őket a tizenhárom elítélt szobáiba vezették. Most tudták csak meg, mily szörnyű dolog készül, s mélyen megrendülve alig bírták hivatásukat elvégezni a mély megindultságtól és honfiúi haragtól.

A tábornokok mély megilletődéssel fogadták vigasztalóikat, kik, miután a rájuk bízottakkal egyelőre végeztek, mind átmentek a hősök virága, Damjanichmeglátogatására. Legtöbben a foglyok közül Kossuthfelől tudakozódtak, miután a külvilágtól el levén zárva a fegyverletétel óta, biztos híreket sem hallhattak felőle. Még nem tudták, hogy Komárom föladta magát, s hogy nincs magyar sereg többé…

Délután öt óráig voltak a papok a halálra szánt áldozatoknál, ekkor azon ígérettel távoztak, hogy még az éjjel visszatérnek. Howigervárparancsnokhoz mentek írásbeli engedélyért, hogy szabadon bejöhessenek.

– Na, hogy vannak pácienseik? – kérdezte az ostoba tábornok durva gőggel, s annyira tetszett neki az otromba vicc, hogy kétszer is megismételte, hozzá tevén, hogy még csak egyszer kell velük bajlódniok. A papok szíve görcsösen szorult össze a gondolatra, hogy a legnagyobb hősök ily véget érnek, de elfojták haragjukat, és távoztak.

Az áldozatok asztalkáira a profosz berakott két-két gyertyát és egy feszületet: tizenhárom siralomház volt az október 6-ára virradó éjjel a várban, és hány siralomház a váron kívül, a be nem bocsátott hitvesek, gyermekek, testvérek elsötétült lelkében! Damjanichné, Láhnernéés Vécseynékivételképp meglátogathatta férjét, s most tudta meg a három asszony a szörnyű valót. Széttépett szívvel váltak meg soha viszont nem látandó férjeiktől, s az erős lelkű nők összetörtek a szörnyű csapás alatt.

Az éj az utolsó intézkedésekben telt el, mindegyik áldozat hátramaradottjai felől rendelkezett, búcsúleveleket írt, melyeket csak a vadak olvashatnak el könnyek nélkül. Damjanichezenkívül gyönyörű imát írt felesége vigasztalására, mely a nemzet özvegyének ma is mindennapi imádsága. Ez iratok ma már ezernyi másolatban forognak közkézen, s az olvasó a biztos, szilárd sorokból a rettenthetetlen lelkekre következtethet, kik előtt a haláltól való félelem ismeretlen érzés volt. Lázár Vilmoslevele az ő angyali nejéhez, báró Reviczky Máriához, Leiningené imádott Elizéhez, Vécseyé az ő Linójához s Damjanichimája mind méltó volna arra, hogy az iskolás gyermekek tankönyvébe helyeztetvén, a forró hazaszeretet és nagy jellemet abból tanulják meg a gyermekek. S valamikor bizonyára eljön az idő, midőn a mostani óvatos nemzedék helyére bátrabb lépvén, az iskolákban a magyar történelmi és irodalmi oktatás központjává a magyar szabadságharcokat teszik.

Éjfél után két óra tájt tértek vissza a lelkészek ismét a halálraítéltekhez, kik igen megörültek nekik. Most már nem sok idő volt, hiszen az első kivégzéseknek már reggel fél hatkor kellett megtörténniök, s akkorra Istennel és emberekkel le kellett számolniok. Vallásos áhítattal gyóntak meg a katolikusok, sőt a görögkeleti Damjanich ⁱs, ki a rác papot elutasítá, és heves szavakkal hányta szemére, hogy nemzete annyit vétkezett a magyarság ellen, Sujánszky Eusztákminoritának gyónt meg, és előtte az utolsó órában áttért a római katolikus vallásra. Legnyugodtabb, sőt teljesen vidám volt a református Dessewffy Arisztid, kit Baló Bénilelkész keltett föl álmából. „Tiszta lelkiismeretem van, s az hagyott aludni” mondta a papnak derülten, s azzal felöltözött, hatalmas szőke bajuszát huszárosan kipödörte, mintha csak ünnepélyre menne. Az öreg AulichHoratiustolvasgatta a két gyertya fényénél, Török Ignácpedig Vauban munkáját a várerődítésről, melynek ő oly mestere volt. Láhnereste, mikor neje eltávozott tőle, elővette fuvoláját, s Lammermoori Lucia híres hattyúdalát játszotta el rajta búcsúzóul. A többi kivégzendő családjával foglalkozott, Nagysándort kivéve (ki nőtlen ember volt, de kinek szép arája megtébolyodotta nagy csapástól); Damjanichmég a kivégzésükre Grácból hozatott hóhértis magához hívatta, s megkérte, hogy törött lábára legyen tekintettel, és kevés kínzással ölje meg. Bott Ferenc, a hóhér, nagy buzgalommal válaszolta:

– Excellenciád meg lesz velem elégedve.

– Maga tökfilkó! – tréfált vele Damjanich. – Hogy lennék én megelégedve azzal, hogy felakaszt…”. —